Mindig volt valami kifogás, hogy miért nem megyünk nyaralni: túl kicsi még a legkisebb, most családi program van, most meg jön a sátras cirkusz a városba stb. Aztán egyszer csak nem lehetett tovább halogatni: egy üresen tátongó hétvége, egy kis extra bevétel és három energiától duzzadó gyerek mellett nem lehetett mást mondani: utazunk.

Semmilyen tapasztalatunk nem volt: fiatalként hálózsákban aludtunk két stoppolás között, családként vagy rokonlátogatóba mentünk, vagy a barátaink balatoni nyaralójába. Most akkor legyen egy apartman, vagy valami olcsóbb szálloda? Végül aztán találtam egy kis hotelt, ami a képek alapján nem sok jót ígért, de legalább olcsó volt és közel volt a belvároshoz. Reménykedtünk, hogy csak rossz a fotósuk.

Ha tudtuk volna, hogy mit jelent az, hogy utána kell néznie a vélhetően másfél napja odaültetett recepciósnak, hogy van-e gyerekágy, vagy hogy harmadik telefonálásra sikerült csak egy körülbelüli végösszeget megtudnom, akkor sikítva menekültünk volna.  De, mivel tökéletesen tapasztalatlanok voltunk a magyar szállodabizniszben, ekkor még nem gyanakodtunk.

A hotelt könnyen megtaláltuk, és amint átverekedtük magunkat a hozzá tartozó kocsma dohányzó törzsvendégein, máris landoltunk a riadtszemű recepciósnál. Hamar kiderült, hogy a hotel személyzetének mi vagyunk a  “gyerekágyasok”, hírünk és a rólunk alkotott vélemény megelőzte az érkezésünket. A hölgy felvezetett minket a szobánkba, amiről megtudtuk, hogy egészen különleges szoba, mert öten elférünk benne. A gond az volt, hogy a kétszintes szoba felső részét létrához hasonló meredekségű lépcsőn lehetett megközelíteni, amely nélkülözte a korlát nevű luxustartozékot. Ezen a ponton megkérdeztem háziasszonyunkról, hogy amikor kértem gyerekágyat a szobába, nem volt-e gyanús, hogy kisgyerekkel fogunk érkezni? Szavaim alátámasztásaképpen a mindenhova felmászó kétéves persze azonnal a lépcső tetejére hágott, és boldog mosollyal integetett habogó háziasszonyunknak.

Kitaláltuk, hogyan fogjuk tudni eltölteni az elkövetkező két éjszakát minimális életveszéllyel és gyorsan lezavartunk egy veszekedést a “ki volt az a hülye, aki lefoglalta ezt a szint alatti szállodát” témában - öreg házasok vagyunk, tudjuk, hogy az ilyesmin jó túlesni még vacsora előtt.

Mindezek után a vacsorától már nem vártunk sokat, és jól is tettük. Nem volt ugyan rossz, de olyan kicsi adagokat kaptunk, hogy a nyolcéves, cérnavékony lányom vágyakozva pislogott a konyhai csapóajtó felé, hátha jön még onnan valami.

A megoldás az lett, hogy alig töltöttünk időt a szállodában: a város gyönyörű volt, sok program és élmény után gyorsabban ment az elalvás a szoba alsó részében sorba rakott ágybetéteken (a fent alvást nem mertük megkockáztatni). A második reggelit már inkább a szomszéd pékségben költöttük el, ahol a kávé is meleg volt, meg a kiszolgálás is udvarias, és csak néha merengtünk el azon, micsoda mázli, hogy ilyen jó idő van, és felszabadultan tölthetjük el a teljes hétvégét a szabad ég alatt.

A poént egyébként távozáskor a recepciós tette rá, aki  búcsúzáskor remélte, hogy máskor is őket választjuk, ha erre járunk.

Rendkívüli jólneveltségről tettem tanúbizonyságot, amikor mindössze annyit feleltem:

-Na, addig álljon fél lábon, drágám!

Ha szeretnél sok-sok információt családbarát szálláshelyekről, vagy olvasnál még családi utazásról kattints az Utazik a család online magazinra!