Egy nagycsalád életében utazást szervezni nem két nap és nem is három, hanem a szülői szürkeállomány folyamatos karbantartására szolgáló tevékenység: állandó program, amely minden év első napján veszi kezdetét és egészen a megvalósulásig tart, ami általában csak hónapokkal a kezdés után következik be, de addig annyi változaton megy keresztül az eredeti terv, hogy még engem is meglep az újdonsága. Bármilyen őrültségnek is hangzik, évente egyszer-kétszer előfordul, hogy összepakoljuk a családot, és elutazunk valahova, hogy pihenjünk..., pontosabban, hogy megtudjuk, meddig terjed a komfortzónánk határa, mert egy nagycsaládos utazást pihentetőnek nevezni puszta eufemizmus.

Ha valaki az indulás előtti felkészülési időszakban arra vetemedne, hogy bekukkant hozzánk, akkor jobb, ha felkészül minden eshetőségre: három napi hideg élelem, zseblámpa és dzsungeltúrán használatos túlélőkészlet nélkül nem nagyon lehet eligazodni a kisebb-nagyobb ruhakupacok, a csomagküldő szolgálat munkatársaira váró dobozok és az általam hatalmasnak, a gyerekek által viszont elégtelen mennyiségűnek titulált játékhalmazok között.

Így indítunk, és a helyzet órákkal később sem lesz jobb, sőt... egyre inkább eldurvul, ahogy közeledik a rajt.

Ha őszinte akarok lenni, olyan ez az egész, mint egy szürreális álom vagy egy akadályverseny. Kifejezetten szülők számára kifejleszett erőfitogatás, amelyen a fizikális (birtokolod-e az erőt x térfogatot felölelő ruha begyömöszöléséhez 1/2 x térfogatot befogadni képes bőröndökbe/dobozokba) és a mentális (ki tudja hosszabb ideig megőrizni türelmét úgy, hogy a csomagolást tetszőleges számú gyerek szabotálja a legkülönfélébb módon) képességeit is próbára teszik a résztvevők számára. És a végén mindig a leszármazottak győznek..., de ahogy a mondás is tartja: nem a győzelem, hanem a részvétel a fontos.

És amikor már-már kezdem elhinni, hogy túljutottam a csomagolás nehézségein, akkor jön a feketeleves. Miközben az összes doboz már a csomagfelvevő ponton várja a postázást, végre minden és mindenki elcsendesedett, mi is lefeküdtünk aludni, nekem egyszer csak kipattan a szemem és lázasan próbálok életet lehelni életem párjába, mert rájöttem, hogy kimaradt a wellness-es pihenés felszerelései közül a fürdőruha, a karúszó, az úszószemüveg, vagy a hegyi túrákra koncetráló pihenés elengedhetetlen kellékei közül a túrabakancs, iránytű....

De persze a zseblámpa – amivel villanygyújtás és ebből kifolyólag a gyerekek felébresztése nélkül tudnám felkutatni a hiányzó elemeket – a már feladott csomagok egyikének alján rejtőzik. Mi marad? Sötétben botorkálás, halk átkozódás és szitkozódás és az ígéret, hogy jövőre majd a zseblámpát felejtem ki, és akkor legalább ez a probléma nem merül fel.

Az évek során persze nagy rutinra tettem szert, és tényleg egyre kevesebbszer hibázom – a zseblámpát például már a csomagolás kezdetén a pizsamámra kötözöm –, de akkor nem értem, hogyan eshetett meg egyszer, hogy otthon hagytuk az egyik gyerekünket?! Pedig Isten bizony megszámoltam  őket, de sokan vannak, és nagyon fürgén változtatják a helyüket... Még szerencse, hogy időben észrevettük, hogy túl nagy a csend (pedig egyáltalán nem volt csend) a megszokotthoz képest, egyvalaki hangja hiányzik a tömegből.

Nagyfiút nem nagyon viselte meg a tény, hogy hirtelen egyedül maradt a lakásban. Mire visszaszáguldottunk érte, sorban kikészítette a konyhapultra a túlélését biztosító tartalékokat s e röpke idő alatt igen szépen belakta az otthonunkat. Nagyon úgy tűnt, hogy nem nagyon bánta ezt az egész malőrt.

Lehet, hogy nem is véletlenül történt? Egyszer nekem is ki kéne próbálnom. Lehet, hogy nem vennék észre. Lehet. Végül is a remény hal meg utoljára.

Még több érdekes cikket az Utazik a család magazinban találsz!